1984.06.06
Életem legkellemetlenebb háromnegyed óráját töltöttem el az apám mellett a kocsiban. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Hidegen hagyta a hogylétem, nekem pedig egész idő alatt az járt az eszemben, hogy ha hazaérünk felhívjam anyut, ha még megvan a telefon, mert azt is ki tudom nézni ebből az élő szerencsétlenségből, hogy már annak az árát is elitta. Undorodtam tőle, ahogy ettől a helytől is. Volt időm nézelődni hazafelé, és akárhogy is néztem, sehogy sem tetszett. Kocsmák, pubok, csőd szélén álló vegyesboltok, pletykázó asszonyok a sörözgető férjeiket szidták. Röhejes.
-Egy cigit?-nyújtotta felém a dobozt.
-Pff...-forgattam a szemem flegmán- ugyan! És ajánlom, hogy te se tedd!-mondtam oda se nézve, de azt hiszem a szavam nem ért semmit, mert némi habozás után hallottam az öngyújtó halk kattanását. Magamban káromkodással nyugtáztam, hogy ezen a nyáron alighanem füstmérgezésben fogok meghalni. Apám házához érve, ami legalább nem a város központjában volt, rögtön kiugrottam a kocsiból, reménykedve, hogy a fák és a víz morajlása spirituálisan megtisztítanak, ugyanis a kis házat tó és magas tölgyfák fogták közre. Ez volt az első szép dolog, amit ideutazásom óta láttam. Kár, hogy az idilli tájat elrontotta apám romos nyaralóháza, a korhadt melléképületekkel.
-Üdv itthon!-szállt ki a kocsiból és becsapta maga mögött az autó nyikorgó ajtaját.
-Ez nem az otthonom.-nézelődtem egy helyben állva keresztbe font karokkal. Pár másodperc után meguntam az ácsorgást. Elindultam a tó irányába, ami a háztól kb. 10-15m-re volt. Közben az öregre sandítottam. Két karton sört vett ki az autó hátsó üléséről. Jól kezdi. Komolyan mondom, ha minden nap inni fog én szó nélkül hazamegyek! Nehezen vettek rá erre a "nyári kalandra", ami eleve halálra van ítélve, de ha úgy jön, egy-kettőre feladom ezt a vissza nem térítendő alkalmat. Örülök, hogy azért néhány könyvemet, a kedvenc rajzfüzetem és a lemezeim elhoztam. Szükségem lesz rájuk. Ahogy ott sétálgattam hirtelen a lábamhoz szaladt egy szép skót juhász kutya. Első pozitívum. Legalább egy barátom lesz.
Mivel semmi kedvem nem volt a következő húsz percet a házban tölteni az öreggel, inkább végig járkáltam az udvart a kutyával az oldalamon, és mindent megnéztem. Úgy néz ki, hogy még mindig nagy motorrajongó az öreg, mert két nagy motorja is van.
Az új juhászkutyán kívül semmi nem újult meg, amióta utoljára jártam itt. Hátul ugyanúgy sörösüvegek eldobálva, motoralkatrészek szanaszét és egy-két szétszerelt motor a műhelyben. Legalább ehhez ért. A motorszereléshez.
-Na! Csakhogy bejöttél Roxy-vette el a szájától a cigit, amit épp meggyújtott, miután nagy kínkeservek közepette felhúztam a veranda lépcsőin a csomagom, és beléptem a szúnyoghálós ajtón.
-Már senki nem hív Roxynak!-mondtam ,és megrántottam a vállamon a hátizsákom.
-Az én lányom vagy! Én így hívlak.-jelentette ki egyszerüen én pedig hümmögtem a bajuszom alatt flegmán.
-Akkor én Joey-nak.-mondtam majd a hátizsákom pántját még mindig szorongatva körülpásztáztam a házat a szememmel. Tanácstalanul ácsorogtam egy helyben. Vécéznem is kellett, éhes is voltam, anyut is fel akartam hívni, a szobámba is be kellett volna hordanom a cuccaimat, de csak ácsorogtam ott. Joey le sem véve a szemét a kis rozzant tévéről egy nagy sóhaj után emlékeztetett, hogy balra a barna ajtó még mindig a fürdőszoba, a piros kopottas ajtó az én szobám, a boltív után a konyha és az ebédlő, és a boltív mellet a kis asztalon ott a telefon is. Lassan indultam meg. Már az első lépésemnél megnyikordult a padló. A házban sem változott sok minden, a szobámban sem. Ez meglepett. Azt hittem, hogy a kis szoba majd tele lesz sörösüvegekkel, és eldobált holmikkal, vagy motoralkatrészekkel. Igaz nem volt túl nagy tisztaság, de legalább rendben volt. A fekete basszusgitár még mindig az ágy mellett, a poszterek az ágy fölött, az íróasztalon a régi rajzfüzeteim, pontosan úgy, ahogy másfél éve hagytam őket. A szekrényen az újságcikkek a Led Zeppelinről és az AC/DC-ről és sok más bandáról amiket megőriztem. Az éjjeliszekrényen még mindig ott állt a kép apámról és rólam, ahogy ülünk a motoron és a fejemen egy halálfejes, fekete kendő van. Egész kicsi voltam még akkor. Hihetetlen hogy ez mind megvan, és semmi nem lett kidobva. Ettől függetlenül persze nem fogok kedvesebb érzelmeket táplálni apám iránt, de jól esik.
-Akkor mi a neved?- kérdezte gúnyosan bekiabálva a tévé elől.
-Rovella.-mondtam halkan, és nem csak azért, mert haragudtam rá, hanem azért is, mert rettentően szégyeltem. Rovella. Baromira béna név, de története van. Édesanyám szerelmi bánatában nevezett át erre, miután egy éves koromban elvált apámtól. Ugyanis én szerelem gyerek vagyok. Engem nem akartak. Anyám tizennyolc éves korában megszült engem, majd egy évre rá elszökött apámtól, mert ő csalta. Könnyeivel küszködve dobálta bele a cuccait a bőröndbe, és egy őszi hajnalon lelépett velem, de otthagyott valamit. Apám párnájára ejtve hagyta ott a búcsúlevelet, amit írt, és a nyakláncát, amin egy söröskorsó alakú medál volt, a hátuljába gravírozva a Rovella név. Annak az idős, rekedt hangú, részeges pincérnőnek a neve, aki anyámat tíz éves kora óta nevelte. Tehát anyám elment, itthagyva apámat, Rovellat és az egész várost, az emlékeivel együtt. Igy lett nekem az a nevem, ami.
Mire kipakoltam a cuccaimat és kiraktam a lemezeimet Joey már nem volt a nappaliban. A kopottas kanapén csak három üres sörös doboz volt hagyva. Biztos elment valahova. Motorozni, vagy kocsmázni vagy kurvázni. Nem is érdekelt különösebben hogy hol járt, még az udvarra sem néztem ki, hátha megtalálom. Nagyot sóhajtottam, csak egy dolog villant át a fejemben, hogy ehhez hozzá kell szoknom, mert Joey ilyen. Magamnak kellett összekotorásznom az egész házat, hogy megtaláljam a kocsikulcsot, mert ebben a nyomortanyában én biztos nem ülök neki vacsorázni. Piszkos asztal, bűzölgő hűtőszekrény... Inkább kihagyom! Szerencsére anyu ideadta az e hónapi zsebpénzemet, így kajára volt pénzem. Apropó anya... fel kellett hívnom, hogy tudassam vele minden rendben, nem siklott ki a vonat, nem öltek meg a vécében, habár annak jobban örültem volna, mintsem, hogy egy iszákos kiöregedett rocker motorossal töltsem a mindennapjaimat.
Hosszas beszélgetés után végre megértettem anyámmal, hogy nem válok alkoholistává és drogfüggővé az elkövetkező három hónapban. Mike-ról nem kérdeztem, meg sem említettem. Miatta kellett idejönnöm nyárra, úgyhogy érje be annyival, hogy eljöttem, miután rávette anyát hogy győzzön meg engem hogy ideutazzak. És hogy milyen indokkal? Hát persze hogy azért, hogy jobb kapcsolatot alakítsak ki drágalátos apámmal... Na persze!
A város az esteli fényekben még koszosabbnak tűnt. Romos, piszkos, elavult. Tíz óra felé járhatott az idő, amikor már háromszor körüljártam a várost, beültem egy vendéglőbe és összebarátkoztam a környék kóbor kutyáival. Semmi kedvem nem volt hazamenni. Elsősorban attól féltem, hogy Joey és a barátai nálunk isznak, másodsorban nem akartam egyedül ott lenni. Szó ami szó, a városban az autó tetején ücsörögve is egyedül voltam, de legalább nem fogott közre a nyomor és a hanyatló élet bűze. És ahogy ott ültem, és nézelődtem egy férfi hang hirtelen megszólított.
-Hé!-mondta magabiztosan én pedig bambulásomból kizökkenve ijedtemben akkorát ugrottam, hogy majd' leestem a kocsi tetejéről. Rá pillantottam. Gúnyosan nevetett kicsit.
-Szia.-köszöntem bizonytalanul, ő pedig zsebre vágta az egyik kezét, a másikkal pedig sörösüveget tartott, miközben két ujja között cigi is füstölgött. Borzas, kócos, vállig érő, tupírozott haja néhol a szemébe lógott rakoncátlanul. Szakadt, fekete, kinyúlt pólóját kicsit lengette a szél. Kopott fekete farmere néhol kirojtolódzott, vagy kiszakadt. Jöttével megcsapott a cigaretta szag és a sörszag egyvelege.
-Te ki vagy? Kérdezte zsebre vágott kézzel.
-Nem ide valósi vagyok.-mondtam kurtán.
-Fasza.-biccentett. Mintha nem lett volna teljesen tiszta. Lehet hogy be volt drogozva, lehet hogy csak szimplán részeg volt. Nem tudom, de tetszett. Nem az, hogy talán teljesen be volt lőve. Az nem jött be. Csak simán ő. Maga a látvány. Jó volt nézni.-Ez a te kocsid?-intett a fejével a piros kopott kocsira amin ültem.
-Ja.-bólintottam.
-Hazavinnél?-kérdezte elharapva a végét. Kis hatásszünet után összeráncoltam a szemöldököm.-Szarul vagyok.-jelentette ki már tényleg beteges hangon. Megsajnáltam és tetszett.
-Messze vagy?-kezdtem lemászni a kocsiról.
-Nemtom'-mondta majd alig befejezve hirtelen összerogyott és leült a földre, egyik lábát felhúzva, a másikat maga előtt kinyújtva. A keze, amiben a sör volt, a levegőben maradt, így a sör túlélte a hirtelen seggre esést. Ijedtemben gyorsan odaugrottam, és az egyik karját átdobtam a vállamon. Próbáltam felsegíteni, de nem ment, mert nem engedte magát, csak megfeszítve a karját a homlokom az övéhez húzta.
-Fel tudok kelni, kislány! Csak vigyél haza.- Mondta komolyan és elengedtem. Lassan felállt és megkapaszkodva a kocsi tetejében lassan beült, még mindig szorongatva a sört. Én is beültem, és lassan kiparkoltam.
-Ki vagy?-kérdezte pilledő szemekkel.
-Hát...-gondolkodtam, hogy mit mondjak, mert a nevemen úgysem ismer senki.
-Új vagy?
-Inkább egy visszatérő vendég.-Mondtam, hisz végül is régen sokat jártam ide. Utoljára például másfél éve voltam.
-Ismerlek?
-Nem. Hova vigyelek?
-Haza.
-Hol laksz?-kezdtem kicsit ideges lenni.
-Nem tudom.-nyögte pilledten.-Vigyél hozzád!
-Nem tudod, hogy hol laksz?
-Vigyél hozzád!-mondta fenyegetően és előrántott egy fegyvert hirtelen, valahonann a jobb oldala felől. Megfagyott bennem a vér. A fegyvert felém tartotta és nézett. Én nem mertem felé pillantani. A szívem kalapált és a felugrott vérnyomásomtól eszeveszettül remegni és izzadni kezdett a kezem. A lábammal görcsösen nyomtam a gázpedált és lihegve, ijedt tekintettel hajtottam csak tovább, a tó felé.
-Azaz!-mondta-Ügyes.-a hangjától csak még jobban megijedtem. Halkan, szipogva fordultam az útra, amely mellett két oldalt hosszú fa sor húzódott. Kb. egy kilómétert kellett hajtani apám tó mellett fekvő házáig. Mindaddig halgattunk és ő végig a fegyvert a kezében tartva figyelt engem. Mikor a ház mellé parkoltam, szipogva, könnyes szemmel kérdeztem:
-Kiszállhatok?-emeltem felé a tekintetem lassan, ő pedig vigyorgott és a fejéhez tartotta a fegyvert. Visítva kaptam a keze után ijedtemben, de ő gyorsabb volt meghúzta a ravaszt, én meg hatalmasat sikoltav takartam el a szemem és sírásban törtem ki. Erre megszólalt:
-Vaktöltény.-És kidobta a fegyvert az ablakon. Könnyes szemekkel meredtem rá, és kiugrottam a kocsiból, majd elszaladtam a tó felé. A parton megálltam és a lábaimat összehúzva lerogytam levegőzni. Nem tudtam hirtelen végig gondolni, hogy mi történt. A szemem törölgettem és nyugtattam magam.
-Bocs.-ijedten hátra kaptam a fejem-Szarul vagyok. Nem akartál hazahozni. De segíts, kérlek!-kért akadozva és közelebb lépett.
-Miért? Ezek után?
-Meghalok!
-Mi bajod?
-Le akarok feküdni!-mondta és idegesen behunyta a szemét. Feltápászkodtam, és csipőre tett kézzel gondolkodtam, hogy hova is tudnám őt lefektetni? Eszembe jutott a hálózsákom. Direkt hoztam magammal otthonról, de nem tudom minek.
-Tudsz jönni?
-Ja.-mondta és bizonytalanul megindult,majd két lépés után, el is esett.-Nem tudok.-nyögte.Odaugrottam hozzá és megint a karjánál fogva felráncigáltam.-Baszki. Kurva hernyó.-szűrte a fogai között.
Lassan és csendben bevezettem, ezerszer is a szívére kötve, hogy maradjon csendben, míg beérünk. Homályos arccal bólogatott. Bent leültettem az ágyamra,és gyorsan pakolászni kezdtem a cuccaim között, mindent átkutatva, hogy megtaláljam a hálózsákot. Addig ő vetkőzni kezdett. Fél szemmel oda pillantgattam, hisz hiába. Nőből vagyok, és akármennyire is megijesztett, attól még tetszett a kinézete. Alsógagyáig vetkőzött és rádőlt az ágyra, mint egy darab fa.
-Hé!-szóltam rá mérgesen-Nem otthon vagy!
-Hagyjál, kislány! Nem tudok felkelni.-nyögte félálomban, én pedig most már dühödten csípőre vágtam a kezem, és ideges tekintettel rá meredtem.
-Nem alszol az ágyamon! Örülj, hogy hazahoztalak! Megkeresem neked a hálózsákot és lefekszel a földre szépen.-Mondtam idegesen, ő pedig csak kuncogott.
-Mindenféleképp hazahoztál volna kislány, mert a fejedhez tartottam a töltetlen fegyvert, és be voltál szarva.-kuncogott halkan. Úgy felcseszte az agyam, hogy mellé léptem, megmarkoltam az egyik karját, átdobtam a vállamon és avval a lendülettel megrántottam. A célom az volt, hogy lehúzom az ágyról, de csak azt értem el vele, hogy ő fájdalmasan felnyögött és mérgesen lerántotta a karját rólam, és ugyanavval a kezével bosszúsan ellökött. A hátához próbált kapni, de nem érte el.
-Mi bajod?-kérdeztem kétségbeesve.
-Megrántottad a lapockámon a sebet!-emelte meg a hangját dühösen, és fellökte magát, közben nagyot nyögött.
-Miféle sebet?
-A vágást, te hülye!-állt fel mérgesen, én pedig kezdtem megijedni-Végig vágták a kurva hátam egy késsel!-emelte meg fokozatosan a hangját, azaz a végén már csaknem kiabált-Szerinted miért vagyok ilyen szarul? Nyílt sebet ejtettek rajtam!-üvöltözött mérgesen, én pedig reflex szerűen takartam az arcom a karommal.
-Nem tudtam.-mondtam halkan-Hiszen én nem voltam ott.-mondtam egyre elhalkuló hanggal.
-Hát akkor meg hagyjál!-mondta halkabban és leült az ágy szélére sóhajtva. Kicsit halgattam, kezemben tartva a már megtalált hálózsákot.
-Megnézhetem?-kérdeztem pár perc csend után. Rám emelte a tekintetét, majd sóhajtva felált és megfordult. Elszörnyedve pillantottam meg a hátát. Egy hatalmas, enyhén vérző vágás díszelgett egészen a lapockájától a derekáig. Szám előtt tartva a kezem, kitágult szemekkel próbáltam megérinteni óvatosan, de mikor egy újjal is hozzáértem, rögtön felszisszent és arrébb ugrott.
-Normális vagy?-förmedt rám. Én még mindig elszörnyedvenéztem az arcát, kerestem hogy azon van-e seb valahol, de ott csak egy kéklő dudor és egy méllyebb karcolás lett ejtve. Közel sem olyan, mint a háta.
-Miért nem mentél orvoshoz?-kérdeztem kétségbe esve-Elvérzel!
-Nem mentem.
-Hívjak? Még meghalsz!-hadartam ijedten-Nekem nem tesz semmit!
-Hé kislány!-mondta félvárról-Kapcsold ki magad! Nem vagyok már kicsi.
-Csak segíteni akarok.
-Eleget segítesz avval, ha most hagysz aludni, holnap elviszel, és soha többet nem keresel. Gondolj csak bele!-kuncogott gúnyosan-Majdem megöltelek!-mondta vihogva és visszadőlt az ágyra. Én is leültem az ágy szélére és sóhajtottam. Kezemben tartva a megtalált hálózsákot figyeltem a padlót, ahova le kellene tennem.
-De miért bántottak?-emeltem kiváncsian a szemem a srácra.
-Nem a te világod, kislány. Nem mondhatom meg.-mondta és a hasára fordult, ami gondolom azt jelentette, hogy szeretne aludni. Én is leterítettem a hálózsákot a padlóra és lefeküdtem.
-De miért bántottak?-emeltem kiváncsian a szemem a srácra.
-Nem a te világod, kislány. Nem mondhatom meg.-mondta és a hasára fordult, ami gondolom azt jelentette, hogy szeretne aludni. Én is leterítettem a hálózsákot a padlóra és lefeküdtem.
